Az intézményi fenntartóváltás hatásai és az abból fakadó változások menedzselése az oktató-nevelő tevékenységekben

Az intézményi fenntartóváltás hatásai és az abból fakadó változások menedzselése az oktató-nevelő tevékenységekben

2013. Szeptember 1-én hatályba lépett a köznevelési törvény azon szakasza, amely - az előzetes igény és szándéknyilatkozatokhoz igazodva - határozott az intézmények fenntartói meghatározásáról.

Az első értekezleten az iskolavezetés arcán a döbbenet és a tanácstalanság jelei mutatkoztak.

Döbbenet, mert ez volt az első évkezdés, amikor az iskolavezetés semmilyen információval nem rendelkezett a felől, hogy pontosan mekkora költségvetéssel rendelkezik az iskola, hogy mennyi a kiadás, mennyi a bevétel, mekkora összeg fűtésköltség és megszűntek a belépős rendezvények. Tanácstalanság azért, mert a hirtelen keletkezett információhiány rengeteg kérdést felvetett a munkavállalók és még a munkaadók részéről is és nem lehetett tudni előre, hogy minden kérdésre a lehető legpontosabb válaszokat tudják-e majd rendelkezésre bocsátani.

A tanári kar a szokásos zavartsággal-zavargással fogadta a legfrissebb információk kihirdetését, aztán kis idővel a szokásos beletörődő magatartásforma lett úrrá a közösségen, tudván és gondolván, hogy ők már csak áldozatai és végrehajtói lehetnek ennek az új rendszernek. Az idősebb tanítók zöme a sértődöttségig belelovalta magát a változások káros hatásainak szemléltetésébe. A fiatalabb, vagy beletörődőbb tanárok próbálták elfogadni a helyzetet és nyitva tartani elméjüket a változások befogadására és megértésére.

Az emberi elmét mindig is foglalkoztatta az új, valami eddig nem tapasztalt megismerése, megértése, ha nem így lenne valószínűleg az ősember sem bújt volna ki a barlangjából új, jobb körülményeket keresni, a családja jövőjét megalapozni.

Az új rendszer hozománya az egyik oldalon megjelent a bérezési rendszer – kinek nagyobb, kinek kisebb - egzisztenciális fejlődést eredményező reformja, a másik oldalon a személyes és szakmai elemekből álló, kötelezően elkészítendő E-Portfolio jelensége váltott ki félelmeket a tantestület tagjaiból.  

Ebben a kétfélre szakadt tantestületi szerkezetben kellett szinte azonnal elkezdeni a strukturális moráljavítást.

A legnagyobb félelmeket a 32 órás heti kötött munkaidő okozta, hiszen ezzel egyszerre a tanulók 16 órai iskolaelhagyása is rögzítve lett, viszont az órarendbeosztás a korábbiaknál is nehezebb szervező-koordináló munkát igényelt a délutáni kötelező elfoglaltságok miatt.

Ezzel egy időben tudatosult az eddig - ebben az időszakban halaszthatatlan - programokkal rendelkező kollegákban, hogy a délutáni elfoglaltságok, humánerőforrás megújító tevékenységek, komfortszolgáltatások a hétvégi időszakra kell koncentrálódjanak. Ez a rendelkezés főleg a kisgyermekes pedagógusokra rótt ki nagyobb terheket, de természetesen ezek a tanárok/tanárnők voltak a legnémábbak, legelfogadóbbak a változásokkal kapcsolatban.

Az iskolában megjelent a kártyás beléptető rendszer, ami ismét nehezen fogadtatta el magát a kollektíván belül. Sajnos a néhány hónapos tapasztalat már rávilágított, hogy igazán nagy változást nem eredményezett az új rendszer kiépítése sem, hiszen a hó végi összesítéseken tisztán mutatkozott, hogy egyes tanároknak több órás munkaidő túllépése, míg másoknak viszont csak problémája lett, hiszen egy hónap leforgása alatt még 10 perc plusz munkaideje sem keletkezett a 32 kötelező benn töltötten felül.

Természetesen elnagyoltan, némi túlzással fogalmaztam meg az utóbbi soraimat, hogy minél árnyaltabban tudjam érzékeltetni az előző problémák fennállásának folyamatosságát, tehát aki eddig sem tudta hatékony szakmai munkával lekötni magát az iskola keretein belül az ezen túl sem fogja tudni, míg a többiek az otthon melegében és a családi kör-tanács tapasztalatainak, emberi élményeinek bevonásával próbálják még jobban és hatékonyabban megoldani a tevékenységi körükben felmerülő szakmai problémákat.

Nem célom bárkit is megsérteni a pedagógus szakmán belül, de mindannyian tudjuk, hogy életkortól függetlenül vannak szorgalmasabb, lelkiismeretesebb és passzívabb, esetleg inaktív kollegák, akik egyetlen célja a bevételforrás és az idő eltöltése valahol.

Az adott pedagógus munkásságán belül is adódhatnak pozitív és negatív hatású szakaszok, de ezeket az emberi oldalról vett tapasztalatokhoz hasonlóan egy-egy következő motiváló projekt, vagy motívum előrevetítésével könnyen tovább lehet lendíteni. Véleményem szerint a folytonos célkitűzések, amelyek időbeli hatálya talán a legfontosabb tényező hatékonyan léptetik tovább a pedagógus munkásságát a szinteken keresztül. Természetesen ehhez nagyfokú előrelátó-szervező tevékenységekre van szükség, amely a pedagógus erényeinek egyik legfontosabb tényezője lehet, így a kisebb célokból hirtelen kirajzolódik majd egy nagyobb cél, egy nagyobb munka/szellemi termék jöhet létre lassanként a lehetőségek és veszélyek oldalértékeinek figyelemben tartásával.

Az ilyen apróbb célok elérése természetesen mindig kihatnak a pedagógus kollegák tevékenységeire is, hiszen a szorgalmasabbak folyamatos háttérbe vonulással próbálják megelőzni, vagy kivédeni a passzívabb kollegák irigykedő megjegyzéseit, támadó, legtöbbször a háttérben zajló ügyeskedéseit, bármilyen kompromittáló mozzanat felkutatásával való azonnali megsemmisítési törekvésit.    

Az új rendszer talán legnagyobb előnye, hogy az aktív és hatékony pedagógusoknak már nem kell háttérbe vonulnia és ötleteivel az idősebbek munkáját előre lendíteni, hanem természetesen a szervezeti hierarchia betartásával, de már hatékonyabban be tudja mutatni saját tapasztalatait, újításait az iskola vezetésének.

Az egyenlővé válás fontos momentuma a szellemi termékek tulajdonviszonyának tisztázása, bizonyítása. Erre jelenleg egyetlen szervezet tud jogorvoslati és védelmi funkciókat ellátni, a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala, amely a közeljövőben egyre fontosabb szerepet tölt majd be.

Gyerekkorom óta folytatott zeneszerzői munkásságom mutatott rá a szellemi termékek sérülékenységére, mikor az általam kitalált ötletek, gondolatok, dallamok más tollából is megszólaltak. Lassan meg kellett barátkozzak a gondolattal, hogy a szerzői jogvédő iroda tagja kell legyek, hogy ezeket a támadásokat ki tudjam védeni.

Ez sem egy egyik pillanatról a másikra zajló folyamat volt. Először a szakmai színvonalat kellett megerősíteni, hogy a publikált műveimet elfogadja a szakmai élet, ezután a menedzselési folyamat zajlott. Meg kellett keresni, hogy ki tudja segíteni és előre lendíteni a zeneszerzői munkásságom. Ezután a rendszer megismerése következett, mert ha nem tudom milyen szabályok vonatkoznak a munkáimra, munkásságomra, könnyen – önhibámon kívül – problémát, esetleg akár üzleti kárt okozhatok a kollegáknak. Végül következhetett a valódi igények felmérése, hogy melyik zenei rétegeknek szeretnék műveket írni, zeneirodalmat, repertoárt fejleszteni. Természetesen a mai szakmai színvonalat diktáló szervezetek a nyugati mintát követik, amely a Közép-európai több száz éves érdekszervezeti-szakmai rendszerben nem állják meg a helyüket, így el kellett kezdeni a zenei ügyfélkört felkutatni.

Így a folytonos tanulási vágyból, a lehető legmagasabb szinte való eljutási vágyból, szakmai elismertetésből, okirat és bizonyítványszerzésből, valamint a munkásságomból adódó tapasztalatok hasznosításaiból szépen lassan kialakult az a hatékony tevékenységi kör, amit legjobban a felnövekvő generációk oktatására, nevelésére, megtartására és pályára helyezésére, zeneművészeti továbbtanulási lehetőségeinek kiválasztására, az arra való felkészítésre és a növendékek későbbi tevékenységeinek menedzselésére tudok a legjobban használni, felhasználni. Talán esetemben mutatkozik a legszemléletesebben, hogyan válik a tehetségből, szorgalomból, kitartásból, jó kommunikációs készségekből és szakmai alázatból idővel hatékony eszköz a felnövekvő generációk céltudatos és jótékony-hatékony oktatására, nevelésére.

A már sokszor emlegetett „sikertörténetek” egyikét tudhatom magaménak, annak ellenére, hogy sem anyagi, sem szakmai támogatást nem vártam és nem is kaptam senkitől, de annál több támadást és irigykedést.

Az ország nagyobb vidékein megfordulva, a megye több zeneiskolájában okatva és a külföldi szakmai rendszereket is megtapasztalva sok hasznos tapasztalatot gyűjthettem.

A továbbiakban már csak a morális és etikai döntéseken múlt, hogy az előzőleg megszerzett tapasztalataimat milyen oldalon hasznosítom, támogatom, vagy hátráltatom a fejlődést.

A zenész szakmán belül még mindig nagyon erős hatású az a gyakorlat, miszerint tehetséggondozás címén a jövőbeni konkurencia tudatos leépítése zajlik.

Ez azért óriási ellentmondás, mert a másik oldalon a rejtett tartalékokkal rendelkező és mindig megújulni tudó művész-tanárok nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy a felnövekvő generációk is megőrizhessék a művészi színvonalú tudást a fokozatosan egyre nagyobb mértékben beáramló, romboló nyugati kulturális hatásokkal szemben.

Ez a művészetoktatás gyermekközpontú látásmódjának legnagyobb erénye.

Ennek köszönhető, hogy iskolánkban a közismereti és művészeti oktatás azonos szemléletben zajlik, így a két intézménytípus szimbiózisban élhet, egymás munkáját segítve, kiszolgálva.

A legjobb példája ennek a közös jótékony kapcsolatnak a művészetoktatás és a sport tevékenységek kapcsolata, hiszen minden zene- és táncművész kiemelt figyelmet fordít a testi és lelki kondíciójának megőrzésére, hogy lehetőség szerint élete végéig megfelelő színvonalon és komfortban végezhesse művészeti tevékenységeit.

A sportolói részről is megmutatkozik az igény, hogy a rengeteg testi fejlesztés után szellemi kikapcsolódást találjanak maguknak.

Az átlagember ekkor lepődik meg először, ha meglátja egy sportoló képzőművészeti alkotását, vagy színpadi szereplését, interpretációját.

A kondicionális és szellemi fejlesztés mellett óriási a jelentősége a zeneművészettel foglalkozó növendékek az élet más területein elért sikereiben való közreműködésében a zenei nevelésnek, hiszen kitűnően megmutatkozik a már néhány év gyakorlattal rendelkező művészeti tanuló versmondásának, a közösség/közönség elé kiállva megmutatkozó magabiztossága, kiegyensúlyozott viselkedése, példamutató, közösségformáló és összetartó magatartása.

Ezeknek a koncerttermi sikereknek köszönhetően sikerült a saját zenei tanszakomon is évekig megtartanom a máshol rohamosan csökkenő növendéklétszámot. A többi kollegánál tapasztalható a Furulya hangszert ”komolyabb” fúvós hangszerre való lecserélési kötelezés nálam nem mutatkozott és ennek köszönhető, hogy az országban szinte egyedülállóan továbbképző évfolyamokban is nálam folytatják a furulyatanulást, így zenei pályára is két növendéket juttathattam el a sikeres felvételiig és mai napig irányíthatom pályájukat, mert folyamatosan igénylik a segítségemet, tanácsaimat. Az évek alatt nem tudtam titokban tartani a trombitaművész-tanár tevékenységeimet, mert vagy az iskolai, városi rendezvényeken, vagy az interneten folyamatosan találkoztak a munkásságommal a növendékek és a szülők is. Tanácsaim ellenére – miszerint a zeneiskola rézfúvós tanár-barátaimnál folytassák tanulmányaikat – hosszú évek óta ragaszkodnak személyemhez, de sajnos a művészetoktatási intézmények egyenlő feltételeinek biztosítása miatt nálam nem volt lehetőségük kibontakoztatni trombitatudásukat, annak ellenére, hogy a városban csak én rendelkezem egyetemi szintű trombitadiplomával.

A jövőben várható a művészetoktatást érintő változások nagy bizonytalanságot teremtettek a szakmán belül, így az intézményvezetők óvatos és megfontolt lépésekre kényszerültek, azonban véleményem szerint a művészetoktatási intézmények központosításának ügyében egyetlen szakmaközpontú és hatékony megoldás születhet, az, hogy az egymáshoz földrajzilag közel álló intézmények egymás munkáját segítve, kiegészítve, közös értékeik és kapcsolatrendszerük megtartásával jótékony-hatékony kapcsolatot kezdjenek kialakítani.

Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen már 8. éve olyan intézménytípusban tevékenykedhetek, ahol ezek a közös értékek összekapcsolási elve hatékonyan működik a közismereti és művészeti tanárok között.

Az intézményvezetők folyamatos fáradozásainak köszönhetően egy igazán gyermekközpontú pedagógiai method-rendszer alakulhatott ki az évek folyamán, amit a szülői visszajelzésekből folyton érezhetünk. A vezetők tevékenységeinek talán legfontosabb momentuma, hogy a hirtelen változásokból a szülők és gyermekek csak a jótékony hatásokat érezhetik meg, hiszen az iskola évtizedek alatt felépített hírneve nem rombolható, értékmegőrző-közvetítő individuum.

Az időközben előforduló problémák hatékony megoldása iskolánkban a humánus megközelítés, ami minden esetben eredményes eszköz a nézeteltérések tisztázása érdekében.

Az ”új” változások megértésében is tökéletes segítség az ilyenfajta hozzáállás, hiszen a morális rend megtartása könnyebbé válik a segítségével a tantestületen és a szülői-tanulói közösségen belül egyaránt, ami az infó-kommunikációs eszközök fejlődésével egyre nehezebb feladatnak mutatkozik.

A vezetők másik nehéz tevékenysége a különböző fenntartói besorolás alá eső munkavállalók motiválása, egy közigazgatási egységbe rendezése, legalábbis koncepció szinten.

Az eddig egy gazdasági egységbe tömörülő alkalmazottak most több, különböző fennhatóságú vezetés alá kerültek, ami napi szinten nehezíti meg a legalapvetőbb munkálatok elvégzését. Óriási hangsúly került az előre gondolkodás fogalmának megértésére, alkalmazására.

Sajnos az idősebb és a rutintalanabb munkavállalók az eddigi életükben e kevésbé tapasztalt folyamatoknak legtöbb hátráltató hatását megtapasztalják, hiszen nem mindig a legátgondoltabb módszerekkel próbálják megközelíteni a napi feladatokat és ilyenkor előfordul, hogy a tanórai szükséges eszközök, segédletek hirtelen nem állnak rendelkezésre.

Ez ismét pánikhelyzetet és felháborodást eredményez, ami napi szinten akár több alkalommal is jelentkezhet és az előbbiekben taglalt megoldásokkal könnyen megszüntethető.

A folyamatos értekezletek ellenére állításom szerint a pedagógus kollegák még mindig nem tudatosították magukban, hogy az évtizedekkel ezelőtt megszerzett diploma nem egyenértékű a naprakész tudással és – mint, ahogy a zeneművészetben legszemléletesebben mutatkozik – szakmai életutunk végéig folyamatosan képezni és fejleszteni kell képességeinket, ismereteinket. Így fordulhat elő, hogy amíg a közismereti kollegák zöme az otthoni tevékenységeiket a következő tanórákra való felkészüléssel tölti, addig a zenepedagógus a legfrissebb szakmai újításokat, fejlesztéseket kutatja, mert a tanórai anyag mindig a fejében van, hiszen évtizedeket töltött a tudásanyag megszerzésére, megújítására és ismétlésére.

A zeneművészeti képzés ezért kívánja a legnagyobb áldozatokat a benne részt vevőktől, hiszen amíg a többi gyerek a társaival játszik, a zenészpalánta már a hangszerén játszik, tudatosan készülve, hogy a legmagasabb szintre elérve sem lehet majd elégedett, mindig egyre jobbra, többre törekedjen, a legjobb tudása szerint legnagyobb értéket adva - az egyetlen olyan művészeti ág képviselőjeként, ami egyszerre minden érzékszerve hat és ezen felelősség teljes tudatában – hivatott arra, hogy megszépítse a világot.   

     

Domokos János Antal

Trombitaművész-tanár, Karmester, Zeneszerző

Debrecen, 2014. Február 9.