A művészi
identitás kialakítása
az
infokommunikációs korszakban
Korunkat kétségtelenül
az élménymámort biztosító digitális tér irányítja, amely egy-egy hatásos
audiovizuális tartalomra irányítja figyelmünket. Ebben az információszennyezett
világban nagyon nehéz feladat a kor művészei számára azonosságuk, azonosulásuk,
szerepvállalásuk, illeszkedésük és hasznosulásuk megtalálása, kiteljesedésük
érdekében. A rohanó, önmagukkal és az idővel folyton versengő átlagemberek
számára a művészet valami misztikus, megmagyarázhatatlanul haszontalan és a
korszerű tendenciákba, praktikus piacvezető trendekbe beilleszthetetlen
fogalom.
A társadalmi
megbecsültség hiányához a szakmai elismertség hiánya gyakran párosul, hiszen a
legtöbb esetben a művészek a közönség figyelméért versengve nem engedhetik meg
maguknak szaktársaik támogatását. Az egyre csökkenő értelmiségi közönség arra ösztönözte
az előadókat, hogy - a könnyebb utat választva - a művészi tartalom mérsékelésével
befogadhatóbb, de intelligenciaromboló produkciókat hívjanak életre, melyek
során ellenfelek helyett csak ellenségeket szereztek maguknak.
Az így kialakult nagyfokú érzelmi
terheltség és általános irigykedés mára a tömegkultúrán keresztül a
multikultúrán át egészen a magaskultúráig érezteti hatását, így rombolva le a
legértékesebb minőséget.
A mára kialakult
helyzetben látszólagos előadói és produktív túltermelés van, azonban a
valóságban az átlagembereknek nincs kulturális választási esélye, hiszen ipari
formában kapja a gyorskultúrát.
Az előadók legnehezebb feladata, hogy
ügyesen alakítsák ki vonzóerejüket és azt pozitívan, közérthető formában
kommunikálják a közönség felé. Tekintve, hogy minden előadó ugyanazokat az
ipari sztenderdeket használja a rendkívül nehéz kitűnni a tömegből.
A korábban ideális tartalom-marketing
egyensúly mára 90% megjelenés és csak 10% valódi, hiteles tartalom formájában
alakult át, tehát az, hogy valami jót csináljunk másodlagos lett a valahogy jól
csinálással szemben. A felhasználók igényei egyszerűsödtek és lecsökkentek, így
a vonzó formában tálalt gyakran tartalom nélküli produkciók, termékek mindig nagyobb
sikert érnek el minőségi társaiknál.
A művészi szintek és
szerepek rendszere megszűnt, amikor eltűnnek a környezetüket fertőző lelkes
amatőrök, akik kizárólag az egzisztenciájuk fenntartása érdekében hajlandóak
munkához nyúlni.
Tekintve, hogy az alkotómunkát még
mindig haszontalannak tartja a közvélemény, az előadók igyekeznek fenntartani a
látszatát, hogy nehézkes, lassú munkával hozták világra műsoraikat, hiszen a
nagyközönség ezt szeretné hinni. Ezzel a hamis képpel azonosulva a tömegek
sosem érhetik el a könnyed gondolkodás készségszintű elsajátításának
lehetőségét, amely gyors és könnyű stabilitást, komfortteremtést és biztonságot
adhatna nekik. A legnagyobb probléma, hogy számukra ismeretlenek a digitális
társadalmi és kulturális szabályok, amelyek alkalmazásával az ingyenes tudás-,
kommunikáció és infóanyag forrása önfejlesztésre motiválná őket. Az elszemélytelenítő
digitális tér taszítja a figyelemre és élményre vágyó – de mások sikereit
becsmérlő – embereket, akik elavult, gyakran mindenkinek rossz hagyományokhoz
való ragaszkodásuk miatt folyamatos motiválatlanságot és személyes válságot
élnek meg.
Az anyagi világ
eltűnése a szellemi világ térhódítása mellett céltalanná teszi az átlagembert,
ezért fokozatosan elveszíti kapcsolatait és illeszkedési lehetőségeit, válságba
kerül.
A kulturális válság miatt széteső
közösségek inspirálatlanságot, alkotói válságot okoznak a művészeknek, akik
folyton a céltalan és motiválatlan közönség igényeit kívánják kielégíteni.
A jobb élet reményében történő elvándorlás
miatt hiányzó aktív és kreatív generációk nem szolgálhatnak példával és tanáccsal
a fiatal, felnövekvő és feltörekvő művészek számára, akik minden tapasztalatot
önállóan kell, hogy megszerezzenek, lassítva ezzel a kollektív művészi fejlődés
folyamatát, a ciklikusságot.
Minden
kulturális szegmens kitermeli a saját tehetségeit, amelyeket felgyorsított
életpályával igyekszik csúcsra juttatni és ott is tartani, azonban amíg ezek a
tehetségek nem érik el a tehetségmenedzselési szintugráshoz szükséges
bölcsességet és tapasztalatot előadói és alkotói válságban zártan tudják csak
ellátni feladataikat. A legfőbb probléma esetükben az, hogy olyan súlyos terhet
raknak a vállukra, amellyel nem képesek megbirkózni, egy-egy szakmailag passzív
időszakot az ő megváltásukkal kívánnak átvészelni. Az EQ és SQ-gazdag, példaadó
és megváltó személyiségű művésztehetségek az IQ törvényeinek világában nehezen
boldogulnak, ezért nagyfokú és folyamatos támogatásra van szükségük.
Ez a támogatás a sikerességük forrása,
hiszen az állandó külső kontroll és – a tehetségükből adódó felelősségteljes -
kritikus elbírálás mellett megfelelő hátteret is biztosít számukra.
A szülői háttér stabilitása kiemelt
fontosságú ebben a folyamatban, hiszen azokban a családokban, ahol a szülők
gyermekükkel szemben – a közösség intrikus és irigy támadásaitól tartva - a
tehetségtagadás stratégiáját folytatják, nagyban megnehezítik gyermekük szerepvállalásának,
életmódjának kialakítását.
Esetükben nehéz feladat
egyensúlyban tartani a szigorú – szakmai és életmódbeli - szabályrendszert és a
kreatív szabadsághoz vezető önállóságra nevelést. Ez a kettősség megmutatkozik a későbbi
illeszkedő hasznosulásukban is, hiszen a feltöltődést, lelki és szellemi
táplálékot adó művészi zene mellett szórakoztató projektek kidolgozásában és
megvalósításában is szerepet kell, hogy vállaljanak, a sokoldalúságuk
fenntartása érdekében. Az ő felelősségük, hogy mennyit hasznosítanak az idősebb
generációktól tanult tapasztalatokból, hiszen, ha egyik oldalt túlengedik a
másik oldal terhére – a globális eseményekhez hasonló - válságos időszakok válthatják
egymást a kultúrában is.
A
tömegkultúra képviseli a vidámságot, a napfényt, amely nagymértékben alkalmazva
aszályt okot felhasználójának, ezzel szemben a magaskultúra jelképezi a
táplálékot, az esőt, amely az egyhangúság óceánját hozza el. Nem kérdés, tehát,
hogy az évezredek alatt kialakult kulturális szokások a mai korban is alapvető
szükségletként élhetnek tovább, tehát a szórakoztató populáris zenék felpörgető,
örömteli hatása nélkül nem értékelhetnénk a tartalmas művészi zenék
kiegyensúlyozottságát, nyugalmát.
A művészek felelőssége nagy
a tömegkultúra és a magaskultúra egyensúlyban tartásában, ami meghatározza
társadalmi és kulturális szerepvállalásukat is. Ez a szerepvállalás a közönség színpadon
történő művelésében, tanításában teljesedik ki és - a korszerűség fenntartása
érdekében - a jövőben minden művészeti tehetségmenedzselési szint
ismeretanyagában kiemelt helyen fog szerepelni.
A művészeti nevelést
formális, nonformális és informális keretek között azonosítva a következő tehetségmenedzselési
szinteket határozhatjuk meg, szerepkörük szerint:
I. Előkészítő: TEHETSÉGAZONOSÍTÁS (kiválasztás,
képességfejlesztés)
pl.: óvodai művészeti
foglalkozások, kezdeményezések, tehetségkutatók és szakmai versenyek
(alapfunkciók kialakítása, készségfejlesztés kialakítása)
II. Alapfokú: TEHETSÉGGONDOZÁS (készségfejlesztés
tehetséggondozási programmal)
pl.: alapfokú művészeti
nevelés, koncertpedagógia, zeneterápia (személyre és intézményre szabott
programok, alapfunkciók és készségek kialakítása fejlesztése)
III. Középfokú: TEHETSÉGMENTORÁLÁS (szakmai
készség- és rutinfejlesztés)
pl.: szakiskolai
művészeti készségfejlesztés, továbbképzés
(legmagasabb szintű
szakmai és személyes készségek elsajátítása, képesítések megszerzése)
IV. Felsőfokú: TEHETSÉGMENEDZSELÉS (gyakornoki
program)
pl.: egyetemi művészeti
képzés, továbbképzés, előadó- és alkotóművész-tanári tevékenységek (céltudatos
szakmai szerep – és küldetésvállalás kijelölése, rögzítése és tudatosítása a
szereplőkkel)
V. Professzionális (Személyiségközpontú): TEHETSÉGKÖVETÉS
(életpálya-követés)
pl.: előadó- és
alkotóművész-tanári tevékenységek, mentori, szakértői, kutatói és vezetői
tevékenységek (új programok kidolgozása, a jövő kiemelkedő tehetségei szakmai
életének nyomon követése, irányítása)
Forrás: Domokos János
Antal: A művészeti iskola és a művészeti nevelés szerepe az infokommunikációs
korszakban – 2015 Debrecen
A
művészi identitás indikátorai
|
||
Főfaktor
|
Elméleti elvárás
|
Gyakorlati teljesülés
|
Erősség
|
motiváció, inspiráció
|
aktív kreativitás
|
Lehetőség
|
közösségi példamutatás
|
infó- és tapasztalatmegosztás
|
Gyengeség
|
elszigetelődés, magány
|
kiszolgáltatottság,
magárautaltság
|
Veszély
|
értelmi túlterheltség
|
érzelmi és spirituális
túlterheltség
|
Szerepvállalás
|
kulturális és társadalmi
|
globális, európai, nemzeti,
szakmai, lokális, intézményi, közösségi, személyes
|
Hatás
|
környezet- és közösségjavító
|
optimalizáló, kiegyensúlyozott
|
Üzenet
|
élet- és egészségfejlesztés
|
segítőkészség, jóindulat
|
Célcsoport
|
korosztály- és azonosulás-független
(minden korosztály és személyiségtípus)
|
korosztály- és azonosulás-függő
(csak saját korosztály és személyiségtípus)
|
Tehetség-menedzselési
szint
|
V. Professzionális (Személyiségközpontú) szint – kapcsolat-
és infófüggetlen
|
III. Középfokú/Felsőfokú szint előkészítő – kapcsolat-
és infófüggő
|
Közönségigények
|
magaskultúra (művelődés)
|
tömegkultúra (szórakoztatás)
|
A művészi identitás
indikátorait kidolgozva 10 főfaktor megjelenítését találtam
nélkülözhetetlennek. A hagyományos SWOT analízis sztenderdszempontjai mellett
további mutatókat is beillesztettem, amelyek szükségesek az
információfeldolgozás szempontjából. Amint a tapasztalatok mutatják az elméleti
elvárások és a gyakorlati teljesülések között jelentős különbségek vannak,
amely legérzékletesebben az egyetemes szintű művészetoktatási elvárások és a
gyakorlatban szükséges felkészültség ellentétében mutatkozik meg.
A művészetoktatás legfőképpen a látens
igények kiszolgálására fókuszál, azonban a korszerűséghez elengedhetetlen
vonzóerő kialakítására nem fordít kellő figyelmet, amely megnehezíti a
közönséggel való találkozást, a folyamatos kommunikációt és a népszerűség
fenntartását.
A mai közönség számára
személyes élményt nyújtó, gyakorlati hasznosulású művészeti irányzatok a
legfontosabbak, hiszen ezek tartalmi forrástöbbletei praktikusan segíthetik a
mindennapi életet.
Felgyorsult világunkban az
átlagembereknek csak néhány perc feltöltődésre van ideje, így lehetetlenné
válik számukra egy-egy hosszabb lélegzetű mű meghallgatásának még az
előkészítése, a digitális felkutatása is, tehát a valódi élményforrást nyújtó
meghallgatásig el sem juthatnak.
Az ő számukra azonnali, koncentrált
tartalmak szükségesek, egyfajta instant művészet, magaskultúra-koncentrátum,
vagy zeneterápia-kivonat formájában. A mai művészek feladata tehát, hogy ezeket
megfelelő szakértelemmel és sokoldalúsággal biztosítsák a közönség számára,
annak érdekében, hogy a populáris megítélésű tömegkultúrával szemben választási
lehetőséget nyerjenek.
A művészi identitás kialakítása
az infokommunikációs korszakban rendkívül nehéz feladat, hiszen az egyetemes
magaskultúra rögzített szabályrendszere mellett a globalizáció korszerű,
tömegkulturalizáló – popularizáló - látens szabályaihoz is alkalmazkodni kell.
Az egy igaz út helyett mára kettő, vagy
több szegmens szintetizálása a cél a sikeresség fenntartásához, amely a
fiatalabb generációk számára természetes, hiszen a digitális társadalmunkban
minden közösségi és kommunikációs rendszer ezen a sztenderd összekapcsolási
elven működik.
Fontos tényező azonban, hogy amíg
manapság az anyagi természetű értékek dominálnak, addig a jövőben a szellemi
tőke kiemelt fontosságú szerephez juthat, ami a korszerű, egyre személyesebbé
és individualista illeszkedést biztosító trendek kialakulásában világosan
megmutatkozik.
Egy ehhez hasonló jövőkép kialakításakor
talán nagyobb szerepet kaphat és megváltoztathatja az erőviszonyokat is a
megbecsülés-alapú motiváció, amelyre már manapság is fokozott igény mutatkozik.
Az anyagi termékek felhalmozódásával fokozatosan
csökken azok értéke, amíg egy-egy inspiráló szellemi termék, vagy fejlesztő
szándékú ötlet egyre nagyobb valódi értéket képvisel, tehát amíg a
kézzelfogható termékek hiteles értéke lassan közelít a 0-hoz, addig az
innovatív ötletek értéke az egekbe szökik.
A
jövő generációi számára a gondolkodás kialakításában és professzionális
elsajátításában van a legnagyobb potenciál, amely az egzisztenciális biztonság
mellett állandó elismertséget és megbecsülést teremthet számukra. A minket
követő tehetség-generációknak joguk van megbecsüléshez és az elismeréshez,
hiszen számukra nagyobb szerepvállalást és szaktudást igényel a – mindig
kiemelkedő teljesítmény fenntartását és a személyes, valamint a szakmai
készségek magas szintre fejlesztését megkövetelő - művész-életpályamodell
kiterjesztése.
A – jellemző és
meghatározó tehetséggel nem rendelkező – ”átlagemberek” sértődéssel leplezik a
mindennapi munkakényszert és az irigységet, de mások ötleteinek, gondolatainak
és tevékenységeinek másolása már nem kelt bennük feszültséget, hiszen nem
rendelkeznek megfelelő szintű EQ és SQfaktorral. Döntéseiket csak a kiszámíthatóság
és az IQ irányítja, ami hosszú távon sikertelenné, hiteltelenné és magányossá
teszi őket, de túl önérzetesek ahhoz, hogy bevallják, ők okozzák a saját
kudarcukat.
A Kárpát-medencében a
nyugati – sikerre, versengésre, elismerésre, másolásra és kooperativitásra
épülő - kultúramodellt sajátosan alkalmazva individualista, irigykedésre és
monopóliumhelyzetet kialakító offenzív magatartásformák kialakítására törekednek
a művész szakma képviselői.
A központosított magaskultúrától
lokálisan távol eső, provinciális területeken ez a hatás fokozottan érvényesül,
hiszen ezeken a helyeken a potenciális és fizető- és befogadóképes felhasználói
piac kizárólag a városi, kulturális és értelmiségi vezetőkre korlátozódik.
Ilyen körülmények között az
értékmegőrzés és átörökítés rendkívül nehéz feladat, azonban az értékteremtés
már szinte lehetetlen küldetés.
Manapság több
bizonyított sikermodellt követhetünk, de a tudatos, helyi szinten működő közönségazonosítás,
közönségépítés és közönségnevelés nélkül rövidéletű projektek létrehozása
lehetséges. Azonban még a kudarcra ítélt próbálkozások szerepe is meghatározó
az egyes tehetségek fejlődésében, művésszé válásában, hiszen anélkül, hogy a
környezete gyengeségeit, veszélyeit ne ismerné meg valaki, az erősségeit és
lehetőségeit sem tudja tudatosan sikerre vinni.
A mai ember fél a kudarctól, hiszen a
környezetében csupa sikertörténettel és sikeres életképekkel, életpályákkal
találkozhat. A sikeres emberek nem engedhetik meg maguknak, hogy kudarcaikat –
amelyek leküzdése nagyban hozzájárult fejlődésükhöz – kifelé kommunikálva
nyilvánosságra hoznák, hiszen ezzel szertefoszlana a róluk kialakult
felsőbbrendűségi kép.
A művész szakma azonban tele van napi
kudarcokkal, amelyek legyőzésével szerezhetjük meg tapasztalatainkat. Ezek a
kudarcra épülő tapasztalatok vezetnek el a sikerkereséshez, ugyanis megtanítják
milyen nehézségeket milyen módszerekkel és eszközökkel lehet kezelni és ezeket
hosszútávon hogyan lehet elkerülni. Amennyiben elfogadjuk kudarcainkat és az
általuk teremtett negatív helyzetből a legpozitívabb fejlődést érjük el, a
sikerélmény fokozottan hozzájárul művészi identitásunk kialakításához szükséges
egészséges ön- és közösségbizalom megőrzéséhez.
A minket követő generációk számára
fontosak a kudarckezelési tapasztalataink, hiszen általuk gyorsabban
fejlődhetnek és továbbfejleszthetik az általunk kialakított tevékenységeket.
A sikersztenderdek is
meghatározók a művészi identitás kialakítása, fenntartása és továbbfejlesztése
érdekében, hiszen a versenyszférából jól ismert kooperatív
tevékenységfejlesztés, versengés- és tekintélykerülő függetlenedés, valamint az
értékmegőrzés, az értékközvetítés és az értékteremtés hatékony alkalmazása
nélkül a sikerkeresés tartalomnélküli, tudattalan tevékenységgé válik.
Akárcsak
a módszerek és eszközök tekintetében, hiszen nem várhatunk megfelelő
hatékonyságot és sikert csupán egy-egy eszköz és módszer összekapcsolásából,
elengedhetetlen, hogy egyszerre, egy időben és térben valamennyit céltudatosan
alkalmazni tudjuk, a folyamatos fejlődés fenntartása érdekében.
A pozitív jövőteremtő fejlődésnél
fontosabb tényező nincs a művészek életében, akik attitűdjük és identitásuk kialakításakor
rögzítik társadalmi és kulturális szerepvállalásukat.
Teljes
átalakulás vár a művész szakmára a közeljövőben, hiszen mára – az eddig
túlnyomóan amatőr előadók által képviselt – szórakoztatózenei műfajok a
hivatásos, professzionális előadók repertoárjának szerves részévé váltak és – a
klasszikus zenei stílusokhoz hasonlóan - teljes jogkört gyakorolnak az
interpretációs folyamatokban. Ahhoz, hogy ezeket a – szórakoztató és edukáló
jellegű zenei - szerepköröket együttesen használhassuk a társadalmi és
kulturális szerepvállalás eszközeként az egész szakmának el kell fogadnia szükségességüket.
Korunk
professzionális művészeinek fontos küldetése a jövő nemzedékek számára történő
pozitív, tanító és tudatos példaszolgáltatás, amely a sokoldalú szerepvállalás
és – a specializáció helyett – a lehető legtöbb zenei stílus, tudatos
sikerkereső és szintetizáló projektteremtő továbbörökítése nélkül lehetetlen
feladat.
A digitális informális tanulási-képzési
lehetőségek ellenére - még napjainkban is – a műkedvelő előadók kevés hiteles
és szakmailag releváns értéktartalmat közvetítenek, hiszen – képzetlenségükből
adódó, gyakran elméleti és gyakorlati, pl.: kottaolvasási, stílusismereti és
hangszerkezelési nehézségeik – lehetetlenné teszi a kódolt egyetemes
értéküzenetek megfejtését, megértését és – élményalapú mennyiségi helyett
értékalapú minőségi – továbbítását, így az egzisztenciára alapuló szakmai
felelősségvállalás – az értékmegőrzés, értékteremtés és értékközvetítés - kizárólag
a hivatásos művészek feladata.
Közös
küldetésünk tehát, hogy a jövőben, hazánkban a művész ne szitokszó legyen, hanem a teljes megbecsülés,
a legmagasabb kulturális és társadalmi elismertség jelképe!!!
Debrecen, 2016. Február 10.
Domokos János Antal
Trombitaművész-tanár,
Karmester, Zeneszerző, Szövegíró,
Szakvizsgázott
pedagógus, Közoktatási vezető,
a Művészi Zene Kör tehetségmenedzselő
szervezet vezetője
