A művészi identitás kialakítása az infokommunikációs korszakban

A művészi identitás kialakítása

az infokommunikációs korszakban

Korunkat kétségtelenül az élménymámort biztosító digitális tér irányítja, amely egy-egy hatásos audiovizuális tartalomra irányítja figyelmünket. Ebben az információszennyezett világban nagyon nehéz feladat a kor művészei számára azonosságuk, azonosulásuk, szerepvállalásuk, illeszkedésük és hasznosulásuk megtalálása, kiteljesedésük érdekében. A rohanó, önmagukkal és az idővel folyton versengő átlagemberek számára a művészet valami misztikus, megmagyarázhatatlanul haszontalan és a korszerű tendenciákba, praktikus piacvezető trendekbe beilleszthetetlen fogalom.

A társadalmi megbecsültség hiányához a szakmai elismertség hiánya gyakran párosul, hiszen a legtöbb esetben a művészek a közönség figyelméért versengve nem engedhetik meg maguknak szaktársaik támogatását. Az egyre csökkenő értelmiségi közönség arra ösztönözte az előadókat, hogy - a könnyebb utat választva - a művészi tartalom mérsékelésével befogadhatóbb, de intelligenciaromboló produkciókat hívjanak életre, melyek során ellenfelek helyett csak ellenségeket szereztek maguknak.

Az így kialakult nagyfokú érzelmi terheltség és általános irigykedés mára a tömegkultúrán keresztül a multikultúrán át egészen a magaskultúráig érezteti hatását, így rombolva le a legértékesebb minőséget.

A mára kialakult helyzetben látszólagos előadói és produktív túltermelés van, azonban a valóságban az átlagembereknek nincs kulturális választási esélye, hiszen ipari formában kapja a gyorskultúrát.

Az előadók legnehezebb feladata, hogy ügyesen alakítsák ki vonzóerejüket és azt pozitívan, közérthető formában kommunikálják a közönség felé. Tekintve, hogy minden előadó ugyanazokat az ipari sztenderdeket használja a rendkívül nehéz kitűnni a tömegből.

A korábban ideális tartalom-marketing egyensúly mára 90% megjelenés és csak 10% valódi, hiteles tartalom formájában alakult át, tehát az, hogy valami jót csináljunk másodlagos lett a valahogy jól csinálással szemben. A felhasználók igényei egyszerűsödtek és lecsökkentek, így a vonzó formában tálalt gyakran tartalom nélküli produkciók, termékek mindig nagyobb sikert érnek el minőségi társaiknál.

A művészi szintek és szerepek rendszere megszűnt, amikor eltűnnek a környezetüket fertőző lelkes amatőrök, akik kizárólag az egzisztenciájuk fenntartása érdekében hajlandóak munkához nyúlni.

Tekintve, hogy az alkotómunkát még mindig haszontalannak tartja a közvélemény, az előadók igyekeznek fenntartani a látszatát, hogy nehézkes, lassú munkával hozták világra műsoraikat, hiszen a nagyközönség ezt szeretné hinni. Ezzel a hamis képpel azonosulva a tömegek sosem érhetik el a könnyed gondolkodás készségszintű elsajátításának lehetőségét, amely gyors és könnyű stabilitást, komfortteremtést és biztonságot adhatna nekik. A legnagyobb probléma, hogy számukra ismeretlenek a digitális társadalmi és kulturális szabályok, amelyek alkalmazásával az ingyenes tudás-, kommunikáció és infóanyag forrása önfejlesztésre motiválná őket. Az elszemélytelenítő digitális tér taszítja a figyelemre és élményre vágyó – de mások sikereit becsmérlő – embereket, akik elavult, gyakran mindenkinek rossz hagyományokhoz való ragaszkodásuk miatt folyamatos motiválatlanságot és személyes válságot élnek meg.

Az anyagi világ eltűnése a szellemi világ térhódítása mellett céltalanná teszi az átlagembert, ezért fokozatosan elveszíti kapcsolatait és illeszkedési lehetőségeit, válságba kerül.

A kulturális válság miatt széteső közösségek inspirálatlanságot, alkotói válságot okoznak a művészeknek, akik folyton a céltalan és motiválatlan közönség igényeit kívánják kielégíteni.

A jobb élet reményében történő elvándorlás miatt hiányzó aktív és kreatív generációk nem szolgálhatnak példával és tanáccsal a fiatal, felnövekvő és feltörekvő művészek számára, akik minden tapasztalatot önállóan kell, hogy megszerezzenek, lassítva ezzel a kollektív művészi fejlődés folyamatát, a ciklikusságot.

            Minden kulturális szegmens kitermeli a saját tehetségeit, amelyeket felgyorsított életpályával igyekszik csúcsra juttatni és ott is tartani, azonban amíg ezek a tehetségek nem érik el a tehetségmenedzselési szintugráshoz szükséges bölcsességet és tapasztalatot előadói és alkotói válságban zártan tudják csak ellátni feladataikat. A legfőbb probléma esetükben az, hogy olyan súlyos terhet raknak a vállukra, amellyel nem képesek megbirkózni, egy-egy szakmailag passzív időszakot az ő megváltásukkal kívánnak átvészelni. Az EQ és SQ-gazdag, példaadó és megváltó személyiségű művésztehetségek az IQ törvényeinek világában nehezen boldogulnak, ezért nagyfokú és folyamatos támogatásra van szükségük.

Ez a támogatás a sikerességük forrása, hiszen az állandó külső kontroll és – a tehetségükből adódó felelősségteljes - kritikus elbírálás mellett megfelelő hátteret is biztosít számukra.

A szülői háttér stabilitása kiemelt fontosságú ebben a folyamatban, hiszen azokban a családokban, ahol a szülők gyermekükkel szemben – a közösség intrikus és irigy támadásaitól tartva - a tehetségtagadás stratégiáját folytatják, nagyban megnehezítik gyermekük szerepvállalásának, életmódjának kialakítását.

Esetükben nehéz feladat egyensúlyban tartani a szigorú – szakmai és életmódbeli - szabályrendszert és a kreatív szabadsághoz vezető önállóságra nevelést.  Ez a kettősség megmutatkozik a későbbi illeszkedő hasznosulásukban is, hiszen a feltöltődést, lelki és szellemi táplálékot adó művészi zene mellett szórakoztató projektek kidolgozásában és megvalósításában is szerepet kell, hogy vállaljanak, a sokoldalúságuk fenntartása érdekében. Az ő felelősségük, hogy mennyit hasznosítanak az idősebb generációktól tanult tapasztalatokból, hiszen, ha egyik oldalt túlengedik a másik oldal terhére – a globális eseményekhez hasonló - válságos időszakok válthatják egymást a kultúrában is.

            A tömegkultúra képviseli a vidámságot, a napfényt, amely nagymértékben alkalmazva aszályt okot felhasználójának, ezzel szemben a magaskultúra jelképezi a táplálékot, az esőt, amely az egyhangúság óceánját hozza el. Nem kérdés, tehát, hogy az évezredek alatt kialakult kulturális szokások a mai korban is alapvető szükségletként élhetnek tovább, tehát a szórakoztató populáris zenék felpörgető, örömteli hatása nélkül nem értékelhetnénk a tartalmas művészi zenék kiegyensúlyozottságát, nyugalmát.

A művészek felelőssége nagy a tömegkultúra és a magaskultúra egyensúlyban tartásában, ami meghatározza társadalmi és kulturális szerepvállalásukat is. Ez a szerepvállalás a közönség színpadon történő művelésében, tanításában teljesedik ki és - a korszerűség fenntartása érdekében - a jövőben minden művészeti tehetségmenedzselési szint ismeretanyagában kiemelt helyen fog szerepelni.

A művészeti nevelést formális, nonformális és informális keretek között azonosítva a következő tehetségmenedzselési szinteket határozhatjuk meg, szerepkörük szerint:

I. Előkészítő: TEHETSÉGAZONOSÍTÁS (kiválasztás, képességfejlesztés)

pl.: óvodai művészeti foglalkozások, kezdeményezések, tehetségkutatók és szakmai versenyek (alapfunkciók kialakítása, készségfejlesztés kialakítása)

II. Alapfokú: TEHETSÉGGONDOZÁS (készségfejlesztés tehetséggondozási programmal)

pl.: alapfokú művészeti nevelés, koncertpedagógia, zeneterápia (személyre és intézményre szabott programok, alapfunkciók és készségek kialakítása fejlesztése)

III. Középfokú: TEHETSÉGMENTORÁLÁS (szakmai készség- és rutinfejlesztés)

pl.: szakiskolai művészeti készségfejlesztés, továbbképzés

(legmagasabb szintű szakmai és személyes készségek elsajátítása, képesítések megszerzése)

IV. Felsőfokú: TEHETSÉGMENEDZSELÉS (gyakornoki program)

pl.: egyetemi művészeti képzés, továbbképzés, előadó- és alkotóművész-tanári tevékenységek (céltudatos szakmai szerep – és küldetésvállalás kijelölése, rögzítése és tudatosítása a szereplőkkel)

V. Professzionális (Személyiségközpontú): TEHETSÉGKÖVETÉS (életpálya-követés)

pl.: előadó- és alkotóművész-tanári tevékenységek, mentori, szakértői, kutatói és vezetői tevékenységek (új programok kidolgozása, a jövő kiemelkedő tehetségei szakmai életének nyomon követése, irányítása)

Forrás: Domokos János Antal: A művészeti iskola és a művészeti nevelés szerepe az infokommunikációs korszakban – 2015 Debrecen

A művészi identitás indikátorai
Főfaktor	Elméleti elvárás	Gyakorlati teljesülés
Erősség	motiváció, inspiráció	aktív kreativitás
Lehetőség	közösségi példamutatás	infó- és tapasztalatmegosztás
Gyengeség	elszigetelődés, magány	kiszolgáltatottság, magárautaltság
Veszély	értelmi túlterheltség	érzelmi és spirituális túlterheltség
Szerepvállalás	kulturális és társadalmi	globális, európai, nemzeti, szakmai, lokális, intézményi, közösségi, személyes
Hatás	környezet- és közösségjavító	optimalizáló, kiegyensúlyozott
Üzenet	élet- és egészségfejlesztés	segítőkészség, jóindulat
Célcsoport	korosztály- és azonosulás-független (minden korosztály és személyiségtípus)	korosztály- és azonosulás-függő (csak saját korosztály és személyiségtípus)
Tehetség-menedzselési szint	V. Professzionális (Személyiségközpontú) szint – kapcsolat- és infófüggetlen	III. Középfokú/Felsőfokú szint előkészítő – kapcsolat- és infófüggő
Közönségigények	magaskultúra (művelődés)	tömegkultúra (szórakoztatás)

A művészi identitás indikátorait kidolgozva 10 főfaktor megjelenítését találtam nélkülözhetetlennek. A hagyományos SWOT analízis sztenderdszempontjai mellett további mutatókat is beillesztettem, amelyek szükségesek az információfeldolgozás szempontjából. Amint a tapasztalatok mutatják az elméleti elvárások és a gyakorlati teljesülések között jelentős különbségek vannak, amely legérzékletesebben az egyetemes szintű művészetoktatási elvárások és a gyakorlatban szükséges felkészültség ellentétében mutatkozik meg.

A művészetoktatás legfőképpen a látens igények kiszolgálására fókuszál, azonban a korszerűséghez elengedhetetlen vonzóerő kialakítására nem fordít kellő figyelmet, amely megnehezíti a közönséggel való találkozást, a folyamatos kommunikációt és a népszerűség fenntartását.

A mai közönség számára személyes élményt nyújtó, gyakorlati hasznosulású művészeti irányzatok a legfontosabbak, hiszen ezek tartalmi forrástöbbletei praktikusan segíthetik a mindennapi életet.

Felgyorsult világunkban az átlagembereknek csak néhány perc feltöltődésre van ideje, így lehetetlenné válik számukra egy-egy hosszabb lélegzetű mű meghallgatásának még az előkészítése, a digitális felkutatása is, tehát a valódi élményforrást nyújtó meghallgatásig el sem juthatnak.

Az ő számukra azonnali, koncentrált tartalmak szükségesek, egyfajta instant művészet, magaskultúra-koncentrátum, vagy zeneterápia-kivonat formájában. A mai művészek feladata tehát, hogy ezeket megfelelő szakértelemmel és sokoldalúsággal biztosítsák a közönség számára, annak érdekében, hogy a populáris megítélésű tömegkultúrával szemben választási lehetőséget nyerjenek.

A művészi identitás kialakítása az infokommunikációs korszakban rendkívül nehéz feladat, hiszen az egyetemes magaskultúra rögzített szabályrendszere mellett a globalizáció korszerű, tömegkulturalizáló – popularizáló - látens szabályaihoz is alkalmazkodni kell.

Az egy igaz út helyett mára kettő, vagy több szegmens szintetizálása a cél a sikeresség fenntartásához, amely a fiatalabb generációk számára természetes, hiszen a digitális társadalmunkban minden közösségi és kommunikációs rendszer ezen a sztenderd összekapcsolási elven működik.

Fontos tényező azonban, hogy amíg manapság az anyagi természetű értékek dominálnak, addig a jövőben a szellemi tőke kiemelt fontosságú szerephez juthat, ami a korszerű, egyre személyesebbé és individualista illeszkedést biztosító trendek kialakulásában világosan megmutatkozik.

Egy ehhez hasonló jövőkép kialakításakor talán nagyobb szerepet kaphat és megváltoztathatja az erőviszonyokat is a megbecsülés-alapú motiváció, amelyre már manapság is fokozott igény mutatkozik.

Az anyagi termékek felhalmozódásával fokozatosan csökken azok értéke, amíg egy-egy inspiráló szellemi termék, vagy fejlesztő szándékú ötlet egyre nagyobb valódi értéket képvisel, tehát amíg a kézzelfogható termékek hiteles értéke lassan közelít a 0-hoz, addig az innovatív ötletek értéke az egekbe szökik.

            A jövő generációi számára a gondolkodás kialakításában és professzionális elsajátításában van a legnagyobb potenciál, amely az egzisztenciális biztonság mellett állandó elismertséget és megbecsülést teremthet számukra. A minket követő tehetség-generációknak joguk van megbecsüléshez és az elismeréshez, hiszen számukra nagyobb szerepvállalást és szaktudást igényel a – mindig kiemelkedő teljesítmény fenntartását és a személyes, valamint a szakmai készségek magas szintre fejlesztését megkövetelő - művész-életpályamodell kiterjesztése.

A – jellemző és meghatározó tehetséggel nem rendelkező – ”átlagemberek” sértődéssel leplezik a mindennapi munkakényszert és az irigységet, de mások ötleteinek, gondolatainak és tevékenységeinek másolása már nem kelt bennük feszültséget, hiszen nem rendelkeznek megfelelő szintű EQ és SQfaktorral. Döntéseiket csak a kiszámíthatóság és az IQ irányítja, ami hosszú távon sikertelenné, hiteltelenné és magányossá teszi őket, de túl önérzetesek ahhoz, hogy bevallják, ők okozzák a saját kudarcukat.

A Kárpát-medencében a nyugati – sikerre, versengésre, elismerésre, másolásra és kooperativitásra épülő - kultúramodellt sajátosan alkalmazva individualista, irigykedésre és monopóliumhelyzetet kialakító offenzív magatartásformák kialakítására törekednek a művész szakma képviselői.

A központosított magaskultúrától lokálisan távol eső, provinciális területeken ez a hatás fokozottan érvényesül, hiszen ezeken a helyeken a potenciális és fizető- és befogadóképes felhasználói piac kizárólag a városi, kulturális és értelmiségi vezetőkre korlátozódik.

Ilyen körülmények között az értékmegőrzés és átörökítés rendkívül nehéz feladat, azonban az értékteremtés már szinte lehetetlen küldetés.

Manapság több bizonyított sikermodellt követhetünk, de a tudatos, helyi szinten működő közönségazonosítás, közönségépítés és közönségnevelés nélkül rövidéletű projektek létrehozása lehetséges. Azonban még a kudarcra ítélt próbálkozások szerepe is meghatározó az egyes tehetségek fejlődésében, művésszé válásában, hiszen anélkül, hogy a környezete gyengeségeit, veszélyeit ne ismerné meg valaki, az erősségeit és lehetőségeit sem tudja tudatosan sikerre vinni.

A mai ember fél a kudarctól, hiszen a környezetében csupa sikertörténettel és sikeres életképekkel, életpályákkal találkozhat. A sikeres emberek nem engedhetik meg maguknak, hogy kudarcaikat – amelyek leküzdése nagyban hozzájárult fejlődésükhöz – kifelé kommunikálva nyilvánosságra hoznák, hiszen ezzel szertefoszlana a róluk kialakult felsőbbrendűségi kép.

A művész szakma azonban tele van napi kudarcokkal, amelyek legyőzésével szerezhetjük meg tapasztalatainkat. Ezek a kudarcra épülő tapasztalatok vezetnek el a sikerkereséshez, ugyanis megtanítják milyen nehézségeket milyen módszerekkel és eszközökkel lehet kezelni és ezeket hosszútávon hogyan lehet elkerülni. Amennyiben elfogadjuk kudarcainkat és az általuk teremtett negatív helyzetből a legpozitívabb fejlődést érjük el, a sikerélmény fokozottan hozzájárul művészi identitásunk kialakításához szükséges egészséges ön- és közösségbizalom megőrzéséhez.

A minket követő generációk számára fontosak a kudarckezelési tapasztalataink, hiszen általuk gyorsabban fejlődhetnek és továbbfejleszthetik az általunk kialakított tevékenységeket.

A sikersztenderdek is meghatározók a művészi identitás kialakítása, fenntartása és továbbfejlesztése érdekében, hiszen a versenyszférából jól ismert kooperatív tevékenységfejlesztés, versengés- és tekintélykerülő függetlenedés, valamint az értékmegőrzés, az értékközvetítés és az értékteremtés hatékony alkalmazása nélkül a sikerkeresés tartalomnélküli, tudattalan tevékenységgé válik.

Akárcsak a módszerek és eszközök tekintetében, hiszen nem várhatunk megfelelő hatékonyságot és sikert csupán egy-egy eszköz és módszer összekapcsolásából, elengedhetetlen, hogy egyszerre, egy időben és térben valamennyit céltudatosan alkalmazni tudjuk, a folyamatos fejlődés fenntartása érdekében.

A pozitív jövőteremtő fejlődésnél fontosabb tényező nincs a művészek életében, akik attitűdjük és identitásuk kialakításakor rögzítik társadalmi és kulturális szerepvállalásukat.

Teljes átalakulás vár a művész szakmára a közeljövőben, hiszen mára – az eddig túlnyomóan amatőr előadók által képviselt – szórakoztatózenei műfajok a hivatásos, professzionális előadók repertoárjának szerves részévé váltak és – a klasszikus zenei stílusokhoz hasonlóan - teljes jogkört gyakorolnak az interpretációs folyamatokban. Ahhoz, hogy ezeket a – szórakoztató és edukáló jellegű zenei - szerepköröket együttesen használhassuk a társadalmi és kulturális szerepvállalás eszközeként az egész szakmának el kell fogadnia szükségességüket.

Korunk professzionális művészeinek fontos küldetése a jövő nemzedékek számára történő pozitív, tanító és tudatos példaszolgáltatás, amely a sokoldalú szerepvállalás és – a specializáció helyett – a lehető legtöbb zenei stílus, tudatos sikerkereső és szintetizáló projektteremtő továbbörökítése nélkül lehetetlen feladat.

A digitális informális tanulási-képzési lehetőségek ellenére - még napjainkban is – a műkedvelő előadók kevés hiteles és szakmailag releváns értéktartalmat közvetítenek, hiszen – képzetlenségükből adódó, gyakran elméleti és gyakorlati, pl.: kottaolvasási, stílusismereti és hangszerkezelési nehézségeik – lehetetlenné teszi a kódolt egyetemes értéküzenetek megfejtését, megértését és – élményalapú mennyiségi helyett értékalapú minőségi – továbbítását, így az egzisztenciára alapuló szakmai felelősségvállalás – az értékmegőrzés, értékteremtés és értékközvetítés - kizárólag a hivatásos művészek feladata.

Közös küldetésünk tehát, hogy a jövőben, hazánkban a művész ne szitokszó legyen, hanem a teljes megbecsülés, a legmagasabb kulturális és társadalmi elismertség jelképe!!!

Debrecen, 2016. Február 10.                                                                                   

       Domokos János Antal

Trombitaművész-tanár, Karmester, Zeneszerző, Szövegíró,

Szakvizsgázott pedagógus, Közoktatási vezető,

     a Művészi Zene Kör tehetségmenedzselő szervezet vezetője