Nemzeti összetartozás-érzés az infokommunikációs
korban
Ezzel
az írásommal az irányomba eddigiekben antipatikus érzéseket tápláló olvasóim
számára valószínűleg még népszerűtlenebb leszek, hiszen nehéz és megosztó
témákat érintek vele, azonban kötelességemnek érzem felvállalni, hogy hasznos
információkat szolgáltassak az utókornak a kultúrák és korok változásainak
találkozási pontjáról, a máról.
Napjaink
történéseit – a legtöbb XX. Században született emberhez hasonlóan – nehezen
élem meg a mindennapokban, azonban nyitott vagyok a változásokra és elfogadom a
fejlődési kötelezettségem és azt, hogy mindenkitől tanulhatok valami újat,
legyen az egy újszülött gyermek, vagy egy bölcskorú idős.
Rajtuk keresztül
megtanulhatom mi volt a múlt és mi lesz a jövő, így könnyedén kialakíthatom
céljaim, annak érdekében, hogy biztonságos maradhasson a jelen.
Egyértelmű, hogy napjaink kihívása a
tömegkultúra és a multikultúra együttélése mellett a magaskultúra és a nemzeti
kultúra hiteles átörökítése.
Ahhoz, hogy ez
sikeressé válhasson korszerű módszerek és eszközök segítségére van szükség, a
natív, személyközpontú információ-megosztáson keresztül.
Az
infokommunikációs kor nagy előnye, hogy képesek vagyunk korlátok nélkül
bármilyen információra azonnal reagálni, ezzel felgyorsítva az eseményeket,
vagy éppen az élményáramlást, amely folyamatot tudatosan használva sikeresen
irányíthatjuk a változásokat a hatékony fejlődés érdekében.
A fejlődéshez
azonban szükség van a gyökerek, a tradíciók, szokások és kitűnőségek
tudatosítására, amelyek minket, magyarokat kiemelnek a globálkulturális
tömegből.
Őseink
sokat küzdöttek, áldoztak és szenvedtek földrajzi és identitási élőhelyünk megőrzéséért,
ezért a ma élőknek kötelességük megosztani ezt az örökséget a fiatalabb
generációkkal. A legszükségesebb talán az egységes nemzeti megjelenésünk, hiteles
üzeneteink kialakítása és közvetítése lehet, tehát a folyamatos digitális
jelenlét segítségével utódaink további büszkeségfaktort szerezhetnek és örömmel
válhatnak aktívvá a közösségi hasznosulásért és személyes népszerűségért folytatott
digitális harcban.
Művésztanárként
azt tapasztalom, hogy azok a tanulók, akik nem rendelkeznek büszke családi
hagyományokkal és kollektív tudatban rögzített történetekkel nehezen alakítják
ki célkitűzéseiket, így – a könnyebb utat választva – passzívan a háttérben
maradnak minden alkalommal, amikor tehetségükkel megmutatkozhatnának.
Mikor viszont a
digitális térben lehetőségük nyílik egy kreatív közösséghez csatlakozni, már az
első alkalommal sikerélmény-teljesen aktívvá válnak, ezért a személyes tér
viszontagságai elől a digitális tér biztonságérzetébe menekülnek.
Ezzel az a
probléma, hogy kizárólag digitális jelenléttel nem válhatnak sikeressé, hiszen
nem sajátítják el a boldoguláshoz és boldogsághoz szükséges normaelvárásokat.
Az idősebb
generációk esetében is probléma lehet, hogy – az előző korokhoz hasonlóan - kizárólag
személyes dimenzióban kívánnak eredményeket elérni és figyelmen kívül hagyják a
digitális tér adta korlátlan lehetőségeket, azon okból, mert nem látják át,
vagy elutasítják annak látens szabályrendszerét.
Elég,
ha csak a közösségi oldalak és a videomegosztók rosszindulatú hozzászólásaira
gondolni és máris ebben az elutasító vakcsoportban találhatjuk magunkat mi is,
elzárkózva és megijedve embertársainktól, a kommunikációtól, a digitális
világtól és önmagunktól.
Az előző
korokban is rengeteg dologtól félhettünk, ami a mai korban – az avatarok mögé bújó
megtévesztő csalók, bűnözők és automatizált, rosszabb esetben mesterséges
intelligencia segítségével robotizált értékelvonó programok megjelenésével – csak
fokozódott.
Egy biztos: korunkban nem csak a
materiális, hanem az immateriális, virtuális és digitális értékeinket is meg
kell, hogy tudjuk védeni, de ez nem ok arra, hogy – az átlagemberekhez
hasonlóan – gyűlölködésbe, támadó magatartásba, vagy megfutamodásba,
elszigetelődésbe meneküljünk.
A
helyes, de nehezebb út az egyensúly fenntartása, a lelkiismeretileg helyes
döntések meghozatala és a türelmes, kitartó, nyugodt és kiegyensúlyozott
attitűd kialakítása.
Ez a fiatalabb
generációk nemzeti hagyományinkkal történő feltöltésére, kollektív edukálására
fokozottan igaz, hiszen esetükben az időbeli, értelembeli, élménybeli és formabeli
elvárások meghatározzák az érdeklődés mértékét.
Fontos,
hogy alkalmas időszakot válasszunk a hagyományátadásra, amikor minden más - főleg
a tömegkulturális élménytartalom – mellőzhető, emellett megfelelő életkori
érettséggel rendelkezzen a hallgató, valamint az átörökítés formája és tartalma
is kiemelt fontosságú, hiszen az élményszomjas digitális generációk számára egy
személytelen, lexikális tartalom igazán ijesztővé válhat, amely még jobban a
populáris kultúra felé terelheti őket.
Mikor kislányaimnak először
beszéltem magyarságunkról és azon belül a székely nemzeti gyökereinkről
meglepődve hallgattak végig, hiszen – a családi őstörténetből adódóan – büszke
voltam és vagyok zenei hagyományainkra, családi tudásunkra, amely túlélte a
történelem viszontagságait, a családtagok elszakítását és globális kiterjedésű
szétszóródását.
Azóta minden
alkalommal, mikor ez a téma szóba kerül, meghatározok számukra egy jellemzően
magyar sajátosságot, amelyre ők is büszkék lehetnek és követendő példaként szolgálhat
számukra - még akkor is, ha ezt az idegen nemzetek esetleg negatív
tulajdonságnak értékelik – általa elfogadhatják önmagukat.
Őseink minden
nehéz időszakban megtalálták magyarságukat és féltve megőrizték azt, tehát a
jelenben is az a helyes, ha példájukat követve időről-időre megtesszük
ugyanezt, megtalálva egymás között a pozitív kapcsolódási pontokat, a
különbözőségek felerősítése helyett.
Az elmúlt hónapok előadóként
rendkívül aktívan teltek, hiszen heti 4-8 alkalommal (gyakran napi 2-3
koncerten) is színpadra kerültünk a MŰVÉSZI ZENE KÖR-rel
és a
JAZZ FIVE-val,
gyermeknapok és családi napok kapcsán, amelyek szintén a társadalomkulturális
megerősítést szolgálják.
Elemző
szándékkal figyeltem a közönséget és az előadókat is a különböző rendezvényeken
remélve, hogy naprakész tapasztalatokat szerezhetek a szükségletek és igények
változásának irányáról, amit később szakmai tevékenységeimbe is beépíthetek.
A közösségi
rendezvények számának növekedése rendkívül pozitív változása az elmúlt
időszaknak, hiszen segítségével a hazai közönség is változatos kulturális
programokhoz juthat és az előadóknak is – a gyakorta megjelenő hazai és
külföldi népszerű előadók színvonalas műsorai megismerése révén – esélye nyílik
a fejlődésre, a szakmai szintlépésre.
A
kellemes élmények mellett meg kell említenem a napjainkra egyre jellemzővé váló
kellemetlen szituációkat is, hiszen nem lenne helyes, ha – a hitelességet
képviselő professzionális művészként – elhallgatnám tapasztalataim az utókor
előtt.
A publicitást
megőrizve természetesen név nélkül adom közre az információkat, de ebben a
formában is tanulságos lehet bárki számára.
Alapvetően – mint már írtam többször
– művészként következetesen törekszünk a hitelességre, ami a digitális
megjelenésünkre is igaz.
A többi előadóval
ellentétben nem vettünk igénybe fizetett hirdetéseket a célközönségünk kialakításakor,
hiszen tudatosan a művelt, művészetértő és katarzis-élményre vágyó közönséget
kívántuk megszólítani a csupán szórakozásra vágyó tömegek helyett.
Amikor valaki
rápillant a közösségi oldalainkra látható, hogy mindössze néhányszáz kedvelést szereztünk
és a videómegosztókon is csak pár koncertfelvételünk éri el az ezres
nézettséget, ez utóbbi persze jelentős mértékben alulmanipulált költségzárlatunk
miatt.
Minden bizonnyal
a többi – alapvetően a látványos és hatékony közönség-megtévesztést preferáló –
előadót a helyünkben zavarná ez a jelenség és a példákból adódóan ők el is
kezdik önteni a százezreket a megjelenésükbe, ahelyett hogy a szaktudásukat továbbfejlesztenék.
A mi esetünkben azonban ez a
párszázas kedvelés és a párezres nézettség – az első nézésre láthatatlan
nemzetközi szaktudással és tapasztalatokkal becsomagolva – valódi értékké
válik, hiszen ezek révén olyan nemzetközi protokolláris rendezvényekre kerülhettünk
be, ahová a vetélytársainkat még takarítani, vagy kiszolgálni sem bérelték
volna fel.
A
valódi érték pontos meghatározása tehát elég megtévesztő lehet egy átlagember
számára, hiszen – aki jellemzően csak a digitális, vagy csak a személyes tér
visszajelzéseiből kiindulva határozza meg egy program értékét könnyedén
megtévesztheti önmagát, tehát – a hiteles árképzéshez a személyes és a
digitális tér mérés-értékelései egyaránt szükségesek.
Így már
érthetőbb, hogy egy minőségi programot elváró megrendelő számára miért válik
vonzóbbá egy csupán – gyakran élvezhetetlen képminőségű, de hallhatóan kifogástalan
teljesítményt nyújtó – hiteles, lelkiismeretes és tisztességes koncertelőadást
megosztó előadó.
A
szakmai titok tehát: a következetes hitelesség, amibe nem fér bele sem a
megrendelő, sem a közönség ipari gyártású klipfelvételekkel történő megtévesztése,
vagy az anyagi eszközökkel befolyásolt népszerűség nyilvános közvetítése,
hiszen a valódi élmény valódi közönség előtt alakulhat ki, valódi, katartikus művészeti
többlettartalom segítségével, amelyre a stúdiómunkához szokott amatőr előadók láthatóan
és hallhatóan képtelenek.
A színpadon ugyanis
nincs javítási lehetőség, nincs újrajátszás, nincs kitisztítás és sterilizálás,
csak a pillanatba koncentrált tudás, a művészet iránti alázattal feltöltve.
Sikeres művészként folyamatos
offenzív hozzáállással találkozunk az amatőr és a képzett kollegáink részéről
egyaránt, amit újonnan megjelenő programjaink váltanak ki.
A vetélytársak mellett
a szakmai háttérszolgáltatók is könnyedén kísértésbe esnek, ha bárkit
indokolatlanul nevetségessé, vagy szándékosan kiszolgáltatottá lehet tenni.
A legtöbb támadás szakmai
féltékenységből és dacból, esetleg sértődésből adódóan legtöbbször a - nagyvárosi
rendezvényhelyszíneken kiegészítő-munkát vállaló - vidéki szórakozóhelyeken
mulatósozó hangtechnikusoktól érkezik, akik gyengéd érzéseket táplálnak
aziránt, hogy a professzionális előadók helyett ők is a színpadon lehetnének, ahelyett
hogy órákon át a tűző napon, vagy az esőben kábelezik a fellépésre méltónak
talált produkciókat.
Jellemző,
hogy a ”hangosítókat” jelképes összegekért hosszú napokra, színpaddal, hang- és
fénytechnikával együtt rendelik meg a szervezők, tehát vonzónak és már mindentudónak
is hiszik magukat, akik megmondják, melyik előadás miként szólaljon meg.
A probléma akkor
van, amikor a professzionális előadó is tudja, milyen hangzáskultúrában
szükséges megszólaljon a produkciója és ez nem egyezik a szaktudáshiányos, de
bátor és vállalja, hogy a megbeszéltek és beállítások után a koncert közben
módosítja a paramétereket, ezzel tönkretéve az előadók munkáját és a közönség
élményét.
Sajnos
az utóbbi időben egyre több ilyen szituációval találkozhatunk, azonban ebben a
helyzetben az elfogadás és beletörődés nem helyes út, hiszen az semmissé teheti
a hosszú évek alatt nehezen felépített szakmai hírnevet és művészi karriert.
Az előadói
hírnevet szaktudáshiányból származó amatőr hozzáállással veszélyeztető
szereplőknek nem lehet jövője, sem jelenlegi helye a szakmában, hiszen materiális
tekintetben mérhetetlen károkat okozhatnak a professzionális előadók nemzetközi
megítélésében is.
Ahogy a közönséget, úgy az előadókat
is megilleti a nemzetközi színvonalú bánásmód és élményminőség, hiszen a gyenge
színvonalú feltételekhez szokva nem lesznek képesek sikeresen képviselni
nemzetünket a globális nagyszínpadokon, mint amilyen a világismertséggel
kecsegtető videomegosztó platform is.
A cél, hogy a
valódi művészi élő előadás minősége ne térhessen el lényegesen a
stúdióhangzástól és ehhez magasabb színvonalú hang- és színpadtechnikai
szakképzésre, valamint egységes képesítési elvárásokra lesz szükség.
Amint ez valóra válik, képzett
szakemberek biztosíthatják a – már ma is – jólképzett művészek számára az
élményhelyszíneket, ahol a közönség életre szóló hatású örömforráshoz juthat
majd, így hosszú távon a magyar előadóművészek egyenlő feltételek mellett válhatnak
versenyképessé a globális élménypiacon, a művészeti értékekért folytatott küzdelemben.
Látszólag ez a folyamat jelentéktelennek
tűnhet a mindennapi problémák mellett, azonban a művészet segítségével a
legtöbb feszültség- és konfliktushelyzet véglegesen megszüntethető lehet és az
átlagproblémákra megoldást találó nemzeti művésztehetségeink nemzetközi megítélése
is gyakorlati hasznosulásuk minősége és mértéke szerint változhat.
Professzionális
előadóművész-tanárként tehát a nemzeti összetartozás-érzés kialakításának egy
lehetséges formáját a kollektív művészeti örömforrások - ezen belül a művészi
zenei élmények – széleskörű közvetítését kívánom népszerűsíteni, hiszen a mai
korban – a világhírű zenei hagyományokkal rendelkező, de összetartó közösségeit
jellemzően elveszített – nemzetünk ezek által ismét kiemelkedővé és
versenyképessé válhat, amellyel hosszú távon megőrizheti megbecsülését a –
meghatározóan digitális térben jelen lévő és infokommunikációs keretrendszerben
- felnövekvő generációk számára is.
A zene ereje ősi, ösztönös hatású élményforrás,
amely segítségével eltűnhetnek a negatív gondolatok, a helytelen döntések és
tettek, tehát – ahogy azt az ókori nevelők is jól tudták – a
személyiségfejlesztés mellett a közösségnevelésre is a legalkalmasabb művészet.
Nemzetünk a - művészi
zene közösség-összetartó és közönségnevelő hatásával elért - pozitív
fejlődésnek az abszolút nyertese lehet, amennyiben fiatal és bölcskorú polgárai
is megtanulják a nemzeti összetartozás-érzés örömének - a mindennapjainkba
történő - sikeres felhasználását, beépítését és megőrzését a minket követő
generációk számára.
Hogy
a nemzet tanítóját – Kodály Zoltánt – idézzem: ”Legyen a zene mindenkié!”
Mert:
”Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök
kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi
magának!”
Remélem, hamarosan többen
is felnövünk e nemes küldetéshez!
Köszönöm, hogy megtisztelt figyelmével!
Debrecen, 2017.
Június 06.
Domokos
János Antal
Trombitaművész-tanár, Karmester,
Nemzeti ösztöndíjas Zeneszerző, Szövegíró,
Szakvizsgázott pedagógus, Közoktatási vezető,
a Művészi
Zene Kör tehetségmenedzselő szervezet vezetője